A hagyományokat tartani kell.
Egyetemi éveim egyik vezető hagyományát, vagyis a pizzázást a portással minden évben ápolom, választunk, rendelünk rutinnal, szelfi nincs, mert zsíros a kéz és különben is, csak a hülye foglalkozna ilyenkor ezzel.
A rendelésünkre várva szokás szerint beavatódom a városunk minden fejleményébe, az épület legtöbb titkába, átnyálazom az asztalán heverő Dunántúli Napló (inkompetens) cikkeit, közösen kiakadunk az egyre szarabb "Például" rovaton, és megállapítjuk, hogy a horoszkóp még mindig baromság.
Hagyományos témáinkon túl, mint a "H5-ös HÉV és a bacon szalonna esete", szeretjük megtalálni a világ viccesen bosszantó oldalait, ezeken röhögünk, már pizzával a szánkban, míg Isten tudja, hogy, előkerül a "shutterstock"-birodalom.
A témához persze hozzáillesztem a Coca Cola-reklámok teljesen életszerű helyzeteit, ahol a párocska a vízben fut egy rekesz kólával, vigyorral-tényleg naponta megtörténik-, vagy ahol fiatalnak lenni kizárólag egy erősen multikulti társaság tagjaként lehet, ahol van legalább egy, afro pom-pom haját önfeledten rázó fekete lány is.
Képbe kerülnek a politikai reklámok nagyonboldog családjai, akik kanapén ülnek, mindenféle színű és nemű gyerekkel képviselve a teljesség érzését, talán egy snittben kutyát(de valami barátságos fajtát, mondjuk labradort), macskát és nagymamát is rejtegetve.