Amíg nagyon messze innen emberek küzdenek azért, hogy eldöntsék, melyik irány szolgálja jobban az életben maradásukat, vagy melyik útvonal a gyorsabb és kényelmesebb, olyan struktúrák között próbálnak navigálni, mint utca, kocsik, metróaluljárók, koldus-adománygyűjtő-szendvicsember szentháromsága, addig én itt, ebben a végtelen térben és végtelennek tűnő időben azon tűnődöm, mit jelent az, hogy az „enyém”.

Miközben azok a nagyon messzi emberek próbálják megteremteni a mindennapok kihívásait elviselendő belső szigetet, vagy azt a privát világot, melybe még bizalmasabb kapcsolataik során is hosszú próbatételek után jut az ember, én próbálom megtartani annak az emlékét, milyen volt rendszerekben lenni. És amíg az ő belső világuk a legnagyobb tömegben is életben tartja őket, az én belső világom itt lépked mellettem ebben a végtelen, korlátok nélküli térben, ahol minden az enyém. Elvileg.

Évek óta foglalkoztat a kérdés, vajon az utca végén álló ház előtti, tehát kerítésén kívüli fa gyümölcse végül is kié. Persze ilyen erkölcsi dilemmákon a legjobb a szilva rágcsálása közben filózni, melyet arról a fáról szedtem, és persze minden mag kiköpése közben úgy döntök, mindenkié, hiszen az utcán van.

Ha sétára indulok a tavaszi erdőbe, annak egy bizonyos részét célirányosan látogatom meg(hiszen úgy egyébként semmi érdekes nincs az erdőkben), ott nő ugyanis végeláthatatlan, zöld szőnyeget borítva a fák közé- a medvehagyma. Állítólag az az erdő valakié, és ez a valaki nem szeretne látogatókat-pláne olyat nem, aki medvehagymát szed-ott, ahová ő, ha jól sejtem, sose jár.
Gyenge erőfeszítését, vagyis azt a néhány cölöpöt mosolyogva nyugtázom és belépek az erdőbe, melynek már határán is érzem a fantasztikus illatot. Kabátom zsebeit tömködve is zabálok, lenyűgözve attól, hogy mennyire rengeteg van. Ha minden falusi megtömne egy zsákot, hogy a piacon eladja, akkor se fogyna el. Tehát attól, hogy én évente egyszer megtömök két kabátzsebet-meg a számat, hehe-, végképp nem fog. És különben is, ez az erdő, sőt tulajdonképpen az egész táj azé, aki járkál benne. Az enyém.

Tájaim celebje, „A Magányos Fa”, a minden évszakban varázslatos, emlékőrző táj, ahol túl sok időt töltve magányossá válik az ember. Aztán eszembe jutnak az esték, melyeket társas magányban töltöttem, megértem, miért olyan nyomasztó sok embernek-gyakran még városinak is- a városi lét. És mégsem. Mert arra is emlékszem, imádtam, hogy mindig mozgásban van minden és több impulzus ér egy héten, mint vidéken egy hónap alatt(nyilván ez az, amit érdemes kipihenni néha).

Nyilván mindenkinek megvolt a saját, belső „metropolisza” a teljes egybeolvadást elkerülendő és mindenki a maga buborékjában lépett a tömegbe(talán ezért is fértünk el olyan nehezen a metrón, hehe), hiszen ott semmi sem az övék, mert mindenen osztozni kell. Látszólag.

A magam rituáléi emelték ki azt a néhány teret, melyet talán többen, talán csak én használtam arra a célra, hogy megnyugodjak, gondolkozzak vagy csak egyszerűen gyönyörködjek valamiben. És akkor van olyan, hogy én hidam, én padom, melynek használatát-hasonlóan a medvehagymáéhoz-egyre nehezebb megzavarni(valljuk be, rohadtul leszarjuk, hogy nem szabad a hídon ülni, mióta először megnyitották). Egy darabka sziget lesz, másként szép, mint egy szántóföld közepén álló magányos fa, de talán ugyanolyan fontos.
És emellett létezik-e még az "enyém", "tiéd", "miénk" minősége?
Hogyne...egymás mellett, akár ugyan azon a padon.