A hagyományokat tartani kell.
Egyetemi éveim egyik vezető hagyományát, vagyis a pizzázást a portással minden évben ápolom, választunk, rendelünk rutinnal, szelfi nincs, mert zsíros a kéz és különben is, csak a hülye foglalkozna ilyenkor ezzel.
A rendelésünkre várva szokás szerint beavatódom a városunk minden fejleményébe, az épület legtöbb titkába, átnyálazom az asztalán heverő Dunántúli Napló (inkompetens) cikkeit, közösen kiakadunk az egyre szarabb "Például" rovaton, és meg állapítjuk, hogy a horoszkóp még mindig baromság.
Hagyományos témáinkon túl, mint a "H5-ös HÉV és a bacon szalonna esete", szeretjük megtalálni a világ viccesen bosszantó oldalait, ezeken röhögünk, már pizzával a szánkban, míg Isten tudja, hogy, ...

Amíg nagyon messze innen emberek küzdenek azért, hogy eldöntsék, melyik irány szolgálja jobban az életben maradásukat, vagy melyik útvonal a gyorsabb és kényelmesebb, olyan struktúrák között próbálnak navigálni, mint utca, kocsik, metróaluljárók, koldus-adománygyűjtő-szendvicsember szentháromsága, addig én itt, ebben a végtelen térben és végtelennek tűnő időben azon tűnődöm, mit jelent az, hogy az „enyém”.

Miközben azok a nagyon messzi emberek próbálják megteremteni a mindennapok kihívásait elviselendő belső szigetet, vagy azt a privát világot, melybe még bizalmasabb kapcsolataik során is hosszú próbatételek után jut az ember, én próbálom megtartani annak az emlékét, milyen volt rendszerekben lenni. És amíg az ő ...