Behálóznak. Rámzuhannak. Beléjük lépek. Járkálok közöttük, többé-kevésbé szabadon. Hiszen míg egyes részei jól hozzáférhetők, másokért meg kell küzdeni. Talán csak idővel jönnek elő egy új szemszög, nézőpont hatására. Néha kapóra jön ez a jótékony homály, néha szívmelengető érzés ráakadni valamire, amit elveszettnek hittünk a sűrűben.

Bolyongásunk nem céltalan. Bolyongásunk közben felfedezők vagyunk. Sárga sisakot képzelek magamra a kalandhoz-amilyet bányászok hordanak-, és a barlang-alakzatba lépve szemlélődöm. Magamon. Ezen a kusza, végeláthatatlan rendszeren. Ezeken az egymáshoz kapcsolódó, egymással szervesen lüktető, viszonyukkal engem is alakító elemeken. Emlékeken. Alattuk állok vagy csónakkal utazom köztük, a kívülálló számára talán mindegyik egy apró titok, amit én magam is újra felfedezek.

Ezek a kis titok-kulcsok hálózzák be a termeket vörös fonálon lógva, néhol beláthatatlan struktúraként áradva szét, az emlékezésről mesélve.

Chiharu Shiota emlékekkel dolgozik. A Németországban élő japán képzőművész „Emlékeső” című installációjánál jártam a minap Szentendrén, ahol a tér macskakövei jelezték az utat a kiállítás felé.

Mikor megpillantottam az első vörösre festett macskakövön a művész nevét jutott eszembe a már rég elfelejtett tény: ezt régen meg akartam nézni. A „jelek” először a Kmetty Múzeumba vezettek, ahol Shiota rajzai voltak láthatók, melyeken szintén megjelentek a művész védjegyévé vált, a japán kultúrában főképp a vért szimbolizáló vörös fonalak. Amikor továbbléptünk újra az utcán találva magunkat-részemről tetszett a dolog játéka-, újra a macskakövek követésébe kezdtünk, melyek átvezettek minket a Szentendrei Képtárba. Persze ekkor már tudtam, mi vár rám, hiszen korábban láttam fotókat az installációról.

Ugyanakkor kíváncsi lennék, mit éreztem volna, ha nem olvasok a műről és a művészről a Kmetty Múzeum bejáratánál, és annyit sem hallottam volna soha, hogy a kiállítás címe „Emlékeső”.

Milyen benyomásaim lettek volna és miként született volna meg ez a cikk, ha nem egy belém ültetett prekoncepcióval lépek a terembe? Ahogy Chiharu Shiotáról olvasok megtudom, hogy az élet és halál összefüggéseiben(is) vizsgálja az emlékezést és épít hétköznapi használati tárgyakat installációiba(jelen kiállításhoz civilek adományozták a kulcsokat és önkéntesek segítettek azokat a fonál-erdőbe építeni). Ekkor persze úgy érzem, minden eddig gondolt soromat kukába dobhatom, bár állítólag ebben a történetben nincsenek rossz válaszok. Ha pedig mégis lennének, egy dolgot biztosan nem vehetnének el tőlem: az élményt. Mert olvashatok én az ember és tárgy kapcsolatáról, másutt az egyének közti viszonyrendszerek szimbolikájáról-mindezt az installáció számlájára írva-, a látvány, ami ott fogadott, fantasztikus volt. A vöröses félhomály, a több termen átfutó fonalak kavalkádja, az azokról lógó különböző métetű és stílusú kulcsok, és a meglepetés, a kulcsok nélküli fonalak az utolsó teremben. Fonál-csónak ott, ahol a legsűrűbb az anyag, és, amit próbálok megközelíteni ameddig a tér engedi. Na és persze a majdnem suttogva álló és telefonnal az installációt fotózó látogatók, akiket próbálok kerülgetni, akár a lelógó kulcsokat. Óvatosan lépkedek tisztelve mindent, ami körülöttem van. Egyszerre ámulok és gondokozom emlékeimen vagy azok kapcsolatának mechanizmusán, és közben úgy hatolok be a termekbe, mintha saját gondolataimba merülnék. Gyalog vagy csónakkal.

Az eredeti cikkért katt IDE!